Élővilág
Gáborján élővilága
Papp László az "Örökségünk" c. kötet társszerzõjének nyomán
(Rajzok: Hoffman - Wágner)
A földrajzi Körösvidék északi részére eső Berettyó folyó jobb partján, a növényföldrajzi Tiszántúl (Crisicum) északi részén (ebbe nem értendő a Nyírség és a Bereg-Szatmári sík) fekszik Gáborján. Természetesen birtokainak határa a folyót jóval nagyobb területen áthágja, s ez a sajátos itt-ott még természetközeli, ősi terület rejt csodálatosabbnál csodálatosabb növényeket és állatokat. Szerencsés ez a vidék, hiszen a múlt századtól, e század hatvanas-hetvenes évéig hatalmas átalakítások és átalakulások mentek végbe, a lecsapolások, folyószabályozások, amelyeknek jó része sajnos az esetek nem kicsiny részében nem tökéletes eredménnyel járt, több területében nem érintette. A kiszáradások, a szikesedés, a természetes élőhelyek eltűnése, főleg az erdőirtások során ezt a részt is utolérte, de nem teljes egészében! Ami maradt az az Alföld ritkaságaihoz, biológiai ékköveihez tartozik, s ha vigyázunk rá, remélhetőleg tartozni is fog a jövőben is!
T A R T A L O M
A táj kialakulása
A növényzet
Az állatvilág
I. A TÁJ KIALAKULÁSA
A Berettyó-Körösvidék a jégkorszakban (pleisztocén, óholocén) nagy víz és üledékgyűjtő volt több jelentős folyó is áthaladt rajta, többek között a Tisza, a Szamos stb., amelyek mintegy 200 m vastag, a falu térségében főleg homokiszap és agyagréteget raktak le. A jégkorszakután, az , u.n. fenyő-nyírfázisban (Preboreális: felmelegedő időszak, főként erdei fenyő és nyírfajok jellemezték ezt az időszakot) a Tisza és a Szamos északra fordult és a Nyírséget megkerülve a Bodrogköz irányába vette útját, hatalmas folyómedreket hagyva maga után (ez ma az Ér völgye például). Az élővilág jégkorszak utáni változása szempontjából ez azért lényeges, mert a Berettyó mentén az ősfolyók hatalmas hordalékkúpjában pontosan Esztár és Szentpéterszeg közé esnek a feltöltésből kimaradt medenceszerű felszínek, amelyek az egykori hatalmas mocsarakat is jelzik még a múlt században is - a folyószabályozásig - egymást követő vizenyős rétek kisebb-nagyobb mocsarak, lápok, helyenként nyílt víztükrök, s valószínűen nem kevés fűzláp (Salicetum cinereae), folyómenti füzes (Salicetum trianrae, Salicetum albaetragilis), valamint ligeterdő (Fraxino pannonicae-Ulmetum) uralta a tájat.
Vegetációtörténeti szempontból a növényföldrajzi Tiszántúlon valószínűen a Körösvidék őrzött meg talán legtöbbet - az emberi beavatkozásokig - a jégkorszak utáni időszak, csapadékossá vált "Bükk" fázisából (Szubatlantikus fázis ie. 800-iu. 100) eredeti növényzetéből. [Magától értetődően a történelmi időszakban ennek már vízrajzi és talajtani (edofikus) okai is voltak.] Ezenkívül elhagyott kisebb folyómedrek sokaságán, mint morotvákon, sok mocsárrét tartósan fennmaradhatott. Emellett u.n. folyóhátak és löszplatók emelkednek ki az említett medencékből, ármentes területet biztosítva, amelyek egy részén - az erdőspuszta (erdőssztyepp) nagy tisztásait kihasználva később legeltetésre is - a szárazabb, néhol nedvesebb (közepes nedvességű: mezofil) lösztölgyesek (tatárjuharos lösztölgyesek: Aceri tatarico-Quercetum roboris) alakultak ki. Az árvizek, egyébként jellemzőek voltak itt - még a múlt században is gyakran - és különleges kapcsolatot hoztak létre a növényvilágban az erdélyi Meszes és Réz-hegységgel ugyanis sok fajt ezek a nagy területű vízmozgások juttattak el, magvaiban esetleg más szaporító képleteiben erre a térségre. Ebből a mocsarakkal, rétekkel, morotvákkal, erdőkkel tarkított tájból alakult ki alig száz év alatt az Alföld többi kistájánál valamivel korábban létrejött mezőgazdasági táj, itt több "hagyatékkal". (Ezek többségére már csak a ma még meglévő vagy elfeledett nevek utalnak mint "Gyűszeg", Szil-völgy", "Fűzes-ér", "Mogyorós" stb.).
Megmaradt a legfőbb érték - legalább részben - a Kovács László (Gáborján egykori főjegyzője) által növényeiben felfedezett, majd Máthé Imre botanikus által leírt "Cserje-erdő" Hencida és Gáborján határában, Hencidán a Miklósi-erdő, a gáborjáni "Kis-erdőből" valamennyi, kisebb-nagyobb ültetett facsoportok és rétek a hencidai Sasa-laposon és Hosszú-dűlőn Rétek és legelők Hencidán a Tépei-fertő-dűlőn, Füzes-ér-dűlőn, a Katonáson stb., Gáborjánban a Kásáson és a Korhányon, a Berettyótól délre eső részeken stb., Szentpéterszegen a Nagy-Csohos-tón, a Horgason és Rónán stb. maradtak meg. Az utóbbiak egy része gyengén vagy erősebben szikesedő rét, de ez a jelenség az erdök tisztásain is - mint hajdani és ősi szikes zárványok - megfigyelhetők. A szikesedési folyamatok is elsősorban a folyószabályozásokkal terjedtek ki, amikor is a talajban az elem és ionvándorlásokat már nem követte a rendszeres áradások elmosó, megszüntető hatása, így a lösztölgyesek tisztásainak ősi szíkfoltjai és a rájuk jellemző, szikes talajhoz kötődő maradvány (reliktum) növényzet egyre nagyobb teret hódított. Ezen több irányú természetes és mesterséges hatások alakították ki, módosították a mai bolygatott növénytakarót és a hozzájuk kapcsolódó állatközösségeket.
A Csere erdõ vegetációtérképe
(1990 elõtti állapot, Papp L. 1990)
Megmaradt a legfőbb érték - legalább részben - a Kovács László (Gáborján egykori főjegyzője) által növényeiben felfedezett, majd Máthé Imre botanikus által leírt "Cserje-erdő" Hencida és Gáborján határában, Hencidán a Miklósi-erdő, a gáborjáni "Kis-erdőből" valamennyi, kisebb-nagyobb ültetett facsoportok és rétek a hencidai Sasa-laposon és Hosszú-dűlőn Rétek és legelők Hencidán a Tépei-fertő-dűlőn, Füzes-ér-dűlőn, a Katonáson stb., Gáborjánban a Kásáson és a Korhányon, a Berettyótól délre eső részeken stb., Szentpéterszegen a Nagy-Csohos-tón, a Horgason és Rónán stb. maradtak meg. Az utóbbiak egy része gyengén vagy erősebben szikesedő rét, de ez a jelenség az erdök tisztásain is - mint hajdani és ősi szikes zárványok - megfigyelhetők. A szikesedési folyamatok is elsősorban a folyószabályozásokkal terjedtek ki, amikor is a talajban az elem és ionvándorlásokat már nem követte a rendszeres áradások elmosó, megszüntető hatása, így a lösztölgyesek tisztásainak ősi szíkfoltjai és a rájuk jellemző, szikes talajhoz kötődő maradvány (reliktum) növényzet egyre nagyobb teret hódított. Ezen több irányú természetes és mesterséges hatások alakították ki, módosították a mai bolygatott növénytakarót és a hozzájuk kapcsolódó állatközösségeket.
II. A NÖVÉNYZET
A mai növényzetre, községünk határában a következő társulások jellemzőek. A csatornák, patakok és a folyó mentén úszó és gyökerező hínártársulás ma már alig akad, de azért megtaláljuk a holtágakban, a hajdani halastavak medrében maradványait, például a békatutajt (Hidrocharis morsus-ranae), a vidra- keserűfüvet (Polygonum amphibium), a békaszőlő fajokat (Potamogeton spp.). A Berettyót és a nagyobb csatornákat kisérve, a morotvákban a nádastársulások gyakoriak.
Ezeknek fő faja a nád (Phragmites australis) mellett előfordulnak például a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia), a szép virágú virágkáka (Butomus umbellátus), a pántlikafű (Phalaroides arundinacea), a réti harmatkása (Glyceria fluitans), vagy a mocsári káka (Schoenoplectus lacustris) és a szikikáka (Bolboschoenus maritimus). Ezek között - és egy morotvában is - élt nem régen még a Csere-erdőből kiveszett ritkaság a bördős borgyökér (Oenanthe fistulosa), apró, kerek ernyőcskékből álló virágzatával.
Kissé feljebb a vizektől a hajdani bokorfüzesek helyén - amelyek legnagyobb részét megsemmisítették - a mocsárréteken, az alföldi vagy kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) virít, amely bennszülött növényfajunk. A füzesekből néhol szálanként megtaláljuk - az előző társulás tagjait - a kosárkötő (Salix viminalis) és a mandulalevelű füzet (S. turandra). A puhafás vagy fűz ligeterdők többsége is erre a sorsra jutott és csak néha akadunk egy-két fehér (Salix alba) és törékeny fűzre (S. fragilis), az öntésterület magasabb pontjánál, a hajdani medrek mellékén. (Az előbbi fűz itt ritka!)
A morotvák, nedves rétek, mocsarak (Hencida - Gáborján: Csere-erdő, Hencida: Miklósi-erdő, Füzes-ér-dűlő, Katonás, Kásás stb., Szentpéterszegen: Horgas, Nagy-Csohos-tó stb.) magassásosai (társulások) [zsombéksásos (Caricetum elatae visszaszorulóban) mocsári sásosok (Caricatum acutiformis-ripariae), semlyék sásosok (Caricetum rostratae-vasicariae), rókasásos (Caricetum vulpinae) ] a névadó zsombék,- mocsári,- parti,- csőrös,- hólyagos és róka sásokon (Cavex elata, C. acutiformis, C. riparia, C. rostrata, C. vesicaria, C. vulpina) kívül párás termő és élöhelyet biztosítanak még a legaszályosabb nyarakon is a sárga virágú, finom megjelenésű mocsári nősziromnak (Iris pseudacorus), szittyó fajoknak (Juncus spp.), a kúszó boglárkának (Ranunculus repens), a rózsaszín virágú és ékes mocsári tisztes fűnek (Stachys palustris), vagy az ugyancsak feltűnő piros szirmú vesszősfűzénynek (Lythrum . virgatum), a csombormentának (Mentha pulegium), a réti peremizsnak (Inula britannica) stb.
Jellegzetes mocsárrétet alkotnak az indával és rövid tarackokkal terjedő, nem ritkán zsombékozsombékokat is alkotó fehér tippanok (Agrostis stolonifera) tömegei (Agrostetum stoloniferae) és főleg az öntésterületeken a réti ecsetpázsitok (Alopecurus pratensis) által képzett társulás (Alopecuretum pratensis). Az elöbbi zölden vágott, szárított szára a népi meszelök része (tippanmeszelő), az utóbbi a sziki réteknek, legelőknek is jól ismert pázsitfűféléje. Sok szép virágú növényt is megtalálunk e mocsárréteken, így a már emlegetett vesszős fűzényt, mocsári tisztesfüvet és az alföldi vagy kisfészkű aszatot, de a gyűrűs barabolyt (Oenanthe silaifolia var. media), a fehér szirmú vízi csillaghúrt (Myosoton aquaticum), az apró virágú, ritkább lápi galajt (Galium uliginosum), a vöröspettyes pántáju, gyakori vízi peszencét (Lycopus europaeus) és a szélein sokszor az őszszel virító, halványkék védett réti őszirózsát (Aster sedifolius).
A fátlan társulások sorában most az egyre nagyobb kiterjedésű szikes gyepekre értünk, ahol a még meglévő sziki tölgyes, az u.n. szikes erdei rét (Paucedano-Asteretum sedifolü), a forrásai a sziki növényszövetkezeteknek. A szikes erdei rét legszembetűnöbb növényei, a védett sziki kocsord (Peucedanum officinale), amely virágzásig félméteres, hamvaszöld tőleveleivel félgömböket alkot, s később ember magasságú a sárga ernyős virágzata - a már felidézett réti őszirózsa, az aranyfürt (Aster linosyris), a sziki üröm (Artemisia santonicum) és a magyar sóvirág (Limonium gmelini subsp. hungaricum) stb.
A tisztások nagyobbodásával már itt is ugyanazokat a szikes lágyszárú társulásokat találjuk, amelyeket az erdökön kívül a bihari, hortobágy legelőkön. Ilyenek például a sziki sásrét (Agrostio-Caricetum distantis) és a hernyópázsitos szikirét (Agrostio-Beckmannietum), amelyek legalább időszakosan nedvesek és a mocsárrétekhez közel vannak. Sajátos növénye a zöldeshernyókra emlékeztető füzérkéjű hernyópázsit (Beckmannia eruciformis). A harmatkásás sziki rét (Agrostio-Glycerietum poiformis), az ecsetpázsitos sziki rét (Agrostio-Alopecuretum pratensis) és a csetkásás sziki rét (Agrostio-Eleocari-Alopecuretum geniculati) szintén nedvesek, s gyakori bennük - a névadó fehértippanon, gombos ecsetpázsiton, réti harmatkásán stb. kívül - a réti perje (Poa pratensis), a pasztinák (Pastinaca sativa), a sárgálló, erdei kányafű (Rorippa sylvestris subsp. kerneri), a réti sás (Carex distans), hamvas hajtású, vörös fészekvirágzatú szürke aszat (Cirsium canum), néhány here faj (Trifolium pratense, T. fragiferum stb), a fehértől a kéken át a bíborvörös virágig egyedenként változó fekete nadálytő (Symphytum officinale).
A zsombékok között vízigényes fajok is feltűnnek, ilyenek a rovarfogó készülékkel rendelkező közönséges rence (Utricularia vulgaris), a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris). Nyár utóján kiemelkednek bennük a virágzó menta fajok (Mentha aquatica stb.), vagy a bennszülött sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicum), amelyek virága vetekszik az ég kékjével.
A mézpázsitos szikfok (Puccinellietum limosae), társulásnál a felszínen van a sófelhalmozódási szint, de nyáron is tartósan víz fedheti. Nyár elején hatalmas tömegben lehet látni itt a kamillát vagy szikfüvet (Matricaria chamomilla), hiszen a mézpázsit (Puccinella limosa) nem alkot záródó gyepet például a sziki szittyóval (Juncus gerardü).
Több sótűrő faj is él még ehelyütt így az érdekes boglárkafélék családjába tartozó egérfarkú (Myosurus minimus), vagy a védett erdélyi-pannoniai bennszülött aprócska erdélyi útifű (Plantago shwarzenbergiana). A kicsiny szintkülönbségek jelentős növényzetbeli eltéréseket hoznak létre, ezért a pár centivel magasabb térszíneken már a száraz szikesek vagy szikes puszták növényei tenyésznek. A nevezetesebbek közül az első a cickafarkas füves szikespuszta (Achilleo Festucetum pseudovinae). Talaja szerkezetes, legfőbb fűfaja a sovány vagy veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina). Ezen kívül gyakoriak a fehér, néha rózsaszín virágzatú cickafarkfajok (Achillea asplenifolia, A. collina, A. setacea) a sárga pillangós virágú sziki kerep (Lotus tenius), a szintén sárga réti peremizs, a kis termetű villás boglárka (Ranunculus pedatus), valamint a rózsaszín szirmú mezei fátyolvirág (Gypsophila muralis) stb.
A vékonyabb humuszrétegen kialakult ürmös szikes puszta (Artemisio-Fastucetum pseudo- vinae) a sziki örmön (Artemisia santonicum) és a sovány csenkeszen kívül már több szikesekre jellemző bennszülött (endemikus) fajt tartalmaz, mint például sziki őszirózsa, erdélyi útifű, sziki here (Trifolium angulatum) stb.
A legeltetés ezeket a szikespusztákat a taposás és a szervesanyag elvonás miatt rendszeresen újrateremti, ezért ezek foglalják el a legnagyobb területeket. A legjobban kiszáradó szikes társulás (cönózis) a bárányparélyos vagy vakszik növényzet (Camphorosmetum annuae), ezt csak tavasszal borítja víz, majd kiszáradva a talaj felszínére (hiányzik az "A" szint) kiül a sziksó. Kevés növényfaj él meg rajta, például a bárányparéjon (Camphorosma annua) és szikfüvön kívül a sárgafészkű, közönséges, szikipozdor (Podospermum canum) és a sziki útifű (Plantago maritima). Érdekes, hogy több sziki tölgyes tisztásán - éppen a szikesedés különböző foka miatt és a talaj löszkomponense okaként - jónéhány enyhén szikes rétekre és lösztalajokra jellemző növényt is találunk. A hencidai Csere erdőben ilyenek a védett agárkosbor orchideánk (Orchis morio) (a Miklósi erdőben is!) a szépvirágú koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), a macskafarkú veronika (Veronica spicata), a gumós kőtörőfű (Saxifraga bulbi fera), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), vagy a Miklósi erdőben a fátyolos nőszirom (Iris spuria) stb.
A megmaradt kevés erdő is különlegesen módosult, egyfelől a szikesedések miatt, másfelől a betelepített tájidegen fás szárú növények révén. Ezért nem találunk községeink környékén zavartalan és egységes tatárju- haros lösztölgyest (Aceri tatarico-Quercetum roboris) vagy tölgy-kőris-szil ligeterdőt (Fraxino pannonicae-Ulmetum). Viszont így átalakulva is azok őrizték meg a legtöbb értékes növényt, amelyek - a már említett erdélyi növényföldrajzi kapcsolat révén - több középhegységi elemet is hordoznak.
A hencidai - gáborjáni Csere erdő belső tisztásainak széle - a tájképileg is gyönyörű ligetes megjelenésű - (valószínűleg lösztölgyesből módosult) sziki tölgyes (Galatello-Quercetum roboris). Itt találták az Alföldön olyan ritkaságok mint a fekete lédnek (Lathyrus niger), a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), a kéküstökű csormolya (Melampyrum nemorosum), a magas rekettye (Genista tinctoria subsp. elata), a háromszínű árvácska (Viola tricolor subsp. tricolor), a raponc harangvirág (Campanula rapunculus), a borzas imola (Centaurea indurata) (kipusztuló félben!), vagy az ernyős hölgymál (Hieracium umbellatum) stb.
A tatárjuharos lösztölgyes a gazdag cserjeszintjével hasonlóan keskeny sávban maradt meg és lényegében ugyanezeket a fajokat őrzi azzal a különbséggel, hogy egy-két félárnyékot kedvelő lösznövény is megjelenik ebben. A legszebb közöttük a Csere erdőben beterjedve az akácosába is - valószínűleg az ország legnagyobb populációjában - élő magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), amely sárga margarétaszerű virágzatával az erdő májusi aspektusának legszemetgyönyörködtetőbb tagja.
A rajtuk kívül még a Cserében meglévő tölgyfoltok vagy lösztölgyes maradványai, sok mezei juharral (Acer campestre), vagy a tölgy-kőris-szil ligeterdő (ez nem ligetes erdőt jelent, hanem nedvesebb zárt speciális erdőtársulást) magyar kőrist (Fraximus angustifolia subsp. pannonica) még tartalmazó, vagy kőristelenített formái. Ezekben találtuk meg pár éve a borostyánt (Hedera helix), amely a Tiszántúlon, különleges ritkaság. Utóbbi társulásban és a helyére telepített akácos aljnövényzetében él az ügyancsak a flórajárásban különleges, orchidea szépségű réti kardvirág (Gladiolus imbricatus), amelynek népessége veszélyeztetett. Ugyanez vonatkozik a tarka gyöngyperjére (Melica picta) is.
Innen pusztult ki a keleti kontyvirág (Arum orientale) (visszatelepítési kísérleteink eredménye még kétes), az erdei lednek (Lathyrus sylvestris), a fehér árvacsalán (Lamium album), a fogaslevelű bükköny (Vicianarbonensis subsp. serratifolia) stb. Néhány nem mindennapi új faj is feltűnt az 1987 óta újra kutatott Csere-erdőben. A pettyegetett lizinka (Lysimachia punctata) legközelebb innen csak Nagyvárad környékén és a Beregi-sík Kaszonyi hegyén virít ez a teljes Magyar Alföldre (Eupannonicum) is egyedülálló. A pázsitos nőszirom, hosszúlevelű alfaja (Iris graminea subsp.pseudocyperus) úgyszintén szép nagy népességben került elő. (A Crisicum tiszántúli részén csak itt van!) és minden évben megörvendeztetheti a természetvédő kirándulót egy fotózás erejéig a nagyszerű barack illatú virágával. Az erdei deréce (Chamaenerion angustifolium) mint csodaszép "vándorló" növény is felbukkant évenként változó egyedszámban.
Két kis cserje is betévedt - valószínűleg madarak által terjesztve - az erdőbe az erdei ribizke (Ribes rubrum subsp. sylvestre) és a köszméte (Ribes uva-crispa).
Az akácos 1989-90-ben megtörtént tarvágása miatt (az őshonos fajokat is kivágták) némi gyomosodás is tapasztalható, például a hamvas szeder (Rubus caesius) és á bálványfa (Ailaunthus altissima) beterjedésével. Több természetvédelmi kutatótábor próbálta a folyamatot és az akác terjedését az eredeti növényzet visszaalakulása érdekében megállítani.
Egyedi megjelenést kölcsönöztek a Miklósi erdőnek a valószínűleg ültetett (bár a Cvisicumban többek által őshonosnak vélt) 70- 100 éves gyertyánok (Carpinus betulus). Gazdagok az erdők gombákban is! (Macrolepiota procera, Marasmius oreades, Agaricus campestre, Fistulosa hepatica stb.)
Remélhetően az erdők a védettséggel némi "nyugalmat" is nyerhetnek és esélyük lehet a fennmaradásra!
III. AZ ÁLLATVILÁG
A leírt növényzet sokszínű állatvilágot vonz, tart fenn és bújtat. Legszembetűnőbbek a nappali gerincesek, ezek közül is a madarak. A három falu rétjei kitűnő táplálkozó helyet jelentenek a fokozottan védett fehér gólyának (Ciconia ciconia) különösen Szentpéterszegen találunk sok gólyafészket. Ritka táplálkozó az erdök belső rétjein a fekete gólya (Ciconia nigra). Viszont szórványosabb vendég, sokszor a mezőgazdasági földeken, repcetáblákon, természetvédelmünk egyik címermadara a büszke tartású óvatos túzok (Otis tarda). Talán Szentpéterszegtől délre pilpillanthatja meg leggyakrabban a korán kelő természetbúvár. Többször kerül szem elé a rovarokat, békákat bóklászó szürkegém (Ardea cinerea). A védett ragadozó madarak közül említést érdemel a kék (Falco vespertimus) és a vörösvércse (Falco tinnunculus), amelyek néha fészkelnek is a birtokhatárban. Az egerészölyv (Buteo buteo) és a karvaly (Accipiter nisus) viszont csak vadászni jár e vidékre. Valószínű a fészke- lése az egyre ritkuló barna kányának (Milvus migrans) és a barna rétihéjának (Circus aeruginosus).
A vadgerle (Streptopelia turtur) egyre ritkábban, de még ránk köszön a balkáni gerlétől jól megkülönböztethető kellemes hangján. Az örvös galamb (Columba palumbus) is fészkel az összefüggő erdökben. Nem ritka a szarka (Pica pica) és a dolmányos varjú (Cornus cornix). Ahol fészkelőhelyet talál, odvakban, épületrésekben, ott láthatjuk a búbosbankát (Upupa epops). Párásabb erdőkből még "hirdeti éveinket" a kakukk (Cuculus canorus). A kis őrgébics (Lanius minor) megfogyva bár, de több helyen ringatózik rovarokra vadászva az út menti villanydró- tokon és faágakon. Fészkére még nem akadtunk, de nem lehetetlen itteni költése a Berettyó partoldalaiban a többször feltűnt, színpompás jégma- dárnák (Alcedo atthis). Fészkel még a zöld küllő (Picus viridis) és a nagy fakopáncs (Dendrocopus major) is.
Az emlősök közül az apróbb termetű fajok élnek nagyobb számban. A titokzatos életmódú denevérekből a megtaláltak legritkábbja a szőröskarú denevér (Nyctalus leisleri) volt, amely öreg tölgyfák odvában pihen és szaporodik. A rovarevők rendjén belül gyakori a keleti sün (Erinaceus europaeus roumanicus), az itt fekete színű törpe (Sorex minutus) és erdeicickány (Sorex araneus). Az erdei egerek közül a leggyakoribb a pirókegér (Apodemus agrarius), a s pockok közül előfordul az erdőkben, az Alföldön ritka erdei pocok (Clethrionomys glareolius). A vidra (Lutra lutra) a védettségtől függetlenül a folyópartokon újra megfogyatkozott. A Berettyó többszöri elszenynyeződése lehet az egyik oka. Hüllőkben szegény a vidék, így főleg vízisiklót (Natrix natrix) és mocsári teknőst (Emys orbicularis), pillanthatunk meg sütkérezni. Kétéltű közül említést érdemel a Csere erdőben is megtalált erdei béka (Rana dalmatina), a legnagyobbat ugró békafajunk. Halak közül a halványfoltú küllőt (Gobio albipinnatus) kellene talán kiemelnünk.
Védett rovarok a Csere erdőben meglevő, ámbár erőteljesen megritkult nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) és a csőszcincér (Prionus coriarius) fontos. A Szentpéterszeg északi határában már fogtak az itt ritka barna gyalogcincérből (Dorcadion fulvum) is. Néha feltűnik a virágokon táplálkozva a két védett pillangónk a fecskefarkú (Papilio machaon) és a kardfarkú lepke (Iphiclides padalirius).
Befejezvén a terjedelmes ismertetést és felsorolást, mindenkit aki otthonának érzi a három település valamelyikét arra biztatnék, hogy tegyen meg mindent lakóhelye természeti környezetéért is, ismerje, védje meg azt azért, hogy mi már ne írhassuk az utókor számára "csak ideig-óráig" voltak társaink a lények itt a Földön!
